A következő címkéjű bejegyzések mutatása: . Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: . Összes bejegyzés megjelenítése

Chipotle hummus pitával

|
Nem tudom mások hogy vannak vele, de nyáron kevésbe esnek jól a nehéz ételek. Ahogy a hőmérő higanyszála egyre feljebb és feljebb kúszik egyre inkább a mediterrán és közel-kelet ói konyhára terelődik a figyelmem... Hol jár az eszem...de történetesen nem a csengőt figyelem, hanem zöldséges előételekről álmodozom. Mivel éhes voltam, ezért az egyik legismertebb előétel elkészítéséhez fogtam hozzá. Igen, ez a hummus, magyarosabban mondhatnánk azt is, hogy csicseriborsókrém.

Ha rákeresünk az „gugliban”, akkor a találatok közt megtaláljuk a tápanyagban gazdag termőtalajt is, de mi az arab eredetű ételre gondolunk (a hummus csicseriborsót jelent arabul).

Eredete vitatatott, de már az ókori egyiptomiak is fogyasztották.

Elkészítése egyszerű, mert a püré nem áll másból, mint csicseriborsóból, citromléből, fokhagymából, olívaolajból és tahiniből. Az utóbbi az arab konyhában gyakran használatos szezámkrém, amely szaküzletekben itthon is beszerezhető.

Pitával mártogatva isteni előétel, de balzsamos nyárestéken egy teraszon ülve egy pohár borral mennyei.



Hozzávalók:

Pitához:

1 kg liszt
2,5 dkg élesztő
½ teáskanál cukor
½ evőkanál só
min. 0,5 l langyos víz

Tahinihez:

10 dkg szezámmag
½ dl víz
1 gerezd áttört fokhagyma
1 evőkanál olíva olaj

fél citrom leve

Humuszhoz:

400 g főtt, lecsöpögtetett csicseriborsó
1 szelet fokhagyma (dörzsöljük át sóval)
1 citrom leve
3 – 4 evőkanál tahini
3 evőkanál extra szűz olívaolaj
kevés őrölt chipotle
friss koriander
tengeri só és fekete bors

Elkészítés:

Ne lacafazázzunk! Azon nyomban kezdjünk bele a pita elkészítésébe. Egy nagyobb és öblösebb edényben kevés langyos vízzel keverjük el az élesztőt cukorral és sóval. Adjuk hozzá a lisztet és adjunk hozzá annyi vizet, hogy egy lágy kenyértészta állagú masszát kapjunk – természetesen a tészta gyúrásáról se feledkezzünk meg. Az összegyúrt tésztánkat takarjuk le és 1 órán át kelesszük.

Lisztes kézzel 10-15 golyót formáljunk a tésztákból. Pihentessük ezeket is még negyed órán át. Amíg a tésztagolyóink békésen szenderegnek, a sütőnket melegítsük elő a lehető legmagasabb fokozatra: 250-300 fokra.

A tésztagolyóinkat jól lisztezzük be és egy sodrófa segítségével nyújtsuk ki ½ cm vastag kis pitákra.

Vegyünk elő egy tepsit és béleljük ki sütőpapirral, majd a pitáinkat szépen rendezzük el rajta, de azért a sorrend sem mindegy: amit legelőször nyújtottunk, az kerül be először, és úgy, hogy az a fele, ami eddig alul volt, felülre kerüljön. Kb. 2-3 percre betoljuk a forró sütőbe. A sütőablakon át nézzük, és amikor felpúposodik (szétválik), megfordítjuk, a másik felét is zsemleszínűre sütjük (ha fehér marad, az sem baj, nem szabad túlsütni). Tálba szedjük, konyharuhával letakarjuk, különben ropogós és kemény lesz.

A humuszunk egyik fontos összetevője a tahini (szezámmagkrém). A tahini egy arab ételekhez használandó krém, ami főként szezámmagból áll. Főleg arab élelmiszerboltokban kapható, de házilag is pillanatok alatt elkészíthető, és a hűtőben sokáig tárolható.

Ha kellően kitartóak vagyunk, törjük össze a szezámmagot egy kőmozsárban. És ha nem vagyunk türelmesek? Egy kávé vagy mákdaráló is megteszi, de én a kőmozsárnál maradok: valahogy ízletesebbnek tűnik a benne elkészült „étel”, egy bensőségesebb kapcsolat alakulhat ki köztünk és a fűszerek közt. Kőmozsár - Mákdaráló: 1-0. Az összetört szezámmaghoz adjuk hozzá az apróra vágott fokhagymát. Ezt is törjük össze. Majd keverjük el vele a citrom levét, olajat és a sót és még egy kevés vizet. Ha elkészült, jól zárható üvegbe töltöm, a tetejére olajat öntök, így meggátolom az oxidációt. Hűtőben tárolom.

És végül a humuszunk: a csicseriborsót néhány evőkanál vízzel pürésítjük. Amikor kellőképpen sima (homogén) keverjük bele az őrült chipotlet, a citromlevet, a tahinit, olívaolajat és a apróra vágott koriandert. Sóval és borssal ízesíthetjük. Ha sűrűnek találjuk egy kevés vízzel még krémesebbé tehetjük.

Az elkészült pitákkal tálalhatjuk is. És ha a teraszon fogyasztjuk, igyunk hozzá "terasz" borokat.

(Fotó: Corbis)

|



Egy mesével kezdenék: Hol volt, hol nem volt élt egyszer egy király. A családok gyakorta szaporák, jön a gyerek, igazán nem tudni miért. A királyéknak mióta világ a világ, furtonfurt gyerekük lett, illetőleg gyerekük lett. Történetesen három királykisasszony. Nos egyszer a király - valamilyen belső indíttatásból - úgy döntött, hogy ideje lenne elosztani a birodalmát a leányok közt aszerint, ki hogyan szereti Őt. A két idősebb testvér az aranyhoz,gyémánthoz, míg a legkisebb (Small is beautiful, de ez csak úgy anpasszan) királyleányka a nélkülözhetetlen sóhoz hasonlított apja iránt érzett szeretetét. A király szörnyű haragra gerjedt, ezért világgá űzte... a mese folytatását (a történet végén van a csattanó) majd legközelebb - elvégre magyar eszem van, annak meg nem tárgya ez a szófacsarás.

Térjünk vissza az eredeti elképzelésünkhöz, bár ez a mese is kiválóan rávilágit a só szerepére: a só egyidős a civilizációnkkal, mind a nyugati, mind pedig a keleti. Kezdetben nélkülözhetetlen volt az ételek tartosításakor, de ugyanakkor az ízeket jobban előhozta, élvezetesebbé tette étkeinket.

A konyhánkban használt sók így vagy úgy a tengerből származnak. Azonban az egyes fajták közt igen nagy lehet a különbség (árban és természetesen minőségben is). Miben hasonlítanak mégis? A só nagy része nátriumklorid (97-99%), és a maradék? Mondhatnám resztli? Ásványi anyagok és nyomelemek. Nem sok, sőt csekély ez a 1-3%, de döntő szerepet játszik! A sónál az összetételen kívül a sókristályok formája és mérete is befolyásolja a karaktert, ízt, oldódási sebességet, élettani és kereskedelmi értéket.

Mitől jó egy só?

Általánosságban elmondható, hogy minél kisebb az ipari beavatkozás, annál jobb. A jó só természetes kötésben tartalmazza az ásványi anyagokat és nyomelemeket, nem „finomított”, nem is finom szemcsés. A hófehér, szétporlasztott só durván hatol be a húsokba, halakba, az íze kellemetlen és maró.
A csúcsgasztronómiában bízvást nevezhetjük „alapsónak” a tisztítatlan (szürke) guérande-it, amit Bretagne partvidékén sószárító medencékből takarítanak be, évezredek óta hasonló eljárással. Durva szemű, de tetszés szerint aprítható is. Kisebb és nagyobb sültek, halak, hús- és hallevesek ízesítésére használják, sóágyak és sóburkok alapanyaga.

Amerikai szakácsok körében alapsóként népszerű a „kóser só”, mely a fleur de selre emlékeztető szemcsézetű, és nagy a hidratáló ereje, tehát tartósításkor és sós pácoláskor kevesebbet kell belőle használni, mint más fajtákból.

A sók fejedelme a fleur de sel („sóvirág”), ami a mindenkori tengerisó-hozam java: az a rész, ami a tengerparti sószárítók vizének tetején csapódik ki, s különösen gazdag magnéziumban, kalciumban, jódban, nyomelemekben. (A legjobb szezonban is legfeljebb a termés 4 százalékát teszi ki).

Európában a francia Bretagne, Noirmoutier, Île de Ré és Camargue, valamint a dél-portugál Algarve fleur de selje a leghíresebb. (Megjegyzendő, hogy a portugál kiváló minőség, mégis feleannyiba kerül, mint a híresebbé vált francia). Szintén fleur de sel típusú a japán Oshima Island Blue, melyet Oshima szigetén egy kristálytiszta sós tóból nyernek. (Kizárólag egy zártkörű klub tagjai vásárolhatják, ők is csak korlátozott mennyiségben.)

A Maldon-sót 1882. óta állítja elő – különleges eljárással – az essexi Maldonban az angol Osborne család. Ez a csúcsgasztronómiában a leggyakrabban használt sók egyike. Kedveltségét egyedülálló textúrájának köszönheti: vékony, törékeny, szilánkszerű lapocskákból áll.
A sült húsra, libamájra vagy pástétomra elég néhány ilyen lapocska, hogy izgalmassá váljon az étel. Ez nem egyöntetű, hanem helyi, mozzanatos sózást eredményez, hirtelen robbanó, majd gyorsan finomódó, lágy sósságérzetet ad.

Ezenkívül számtalan divatós sófajta jelent meg az utóbbi években a világpiacon a szicíliai Trappanitól az indiai „fekete” füstöltig, a peruitól a thaiföldi sókig, „nagyon jó” minősítést kapott a német fogyasztóvédelmi szervezettől (Stiftung Warentest) az Alexandersalz néven forgalmazott Himalája-só (enyhén rózsaszínes).
Ha valami sósabb, az a mártás – ez „sózza”, élénkíti a fogást, ez az összekötő kapocs a különböző alkotóelemek közt. De a mártásra megint csak igaz: igen kevés elég belőle, hogy ellássa feladatát.

Egyébként a szósz (salsa, sauce, Soße), vagyis mártás kifejezés a latin „sal” (só) kifejezésből ered. Ez is közvetve arra utal, hogy a mártás az étel legsósabb része, melynek persze csak szolgálnia szabad, nem pedig eltakarnia az ízeket.
A nemesebb sók első ránézésre drágának tűnnek, valójában nem azok, mert keveset használunk belőlük, mintegy fűszerként.


Kapcsolódó bejegyzések